A madarak tudásában tehát a valószerű és az alternatív világok képviselői egymás mellé kerülnek. Úgy, ahogy egymás mellett élünk mi is, hiedelmek, tévképzetek és racionális elgondolások hívei. S ahogy nekünk az életünkben nem könnyű megismernünk egymást, úgy a kifejtetlen szövegezésű négysorosokból sem könnyű kideríteni, ki beszél, kiről van szó, s valós vagy alternatív világban él-e. Ha a könyvben előrehaladva vagy belelapozva két-három versen keresztül már hozzászokott az olvasó egy típushoz, például rögeszméseket vagy oktalan okoskodókat hallott ki pár négysorosból, akkor elképzelhető, hogy az alábbi (logikus) önironikus feltárulkozást is rögeszmésnek tekinti, s téved: „Minden tükörben más vagyok. / Minden együttérzőnek ígérek / magamból valami fontosat, / mintha tudhatnám, mi fontos.” (A magány szélhámosa). A szatirikus versek esetében sosem könnyű megítélni az adott helyzetet, kijelentéssort: reagálhatnak nagyon is valós társadalmi jelenségre (A vonat), de reflektálhatnak közösségi vagy magánmítoszokra is (Téves honfoglalás).

Azon szoktunk viccelődni, hogy Éva „frusztrált le” engem: tizedikesen versmondó versenyt nyert, amelyen én lettem a második a kolozsvári Brassai Sámuel Ipari Líceumban, 1987-ben [ma már János Zsigmond Unitárius Kollégium; a tizedikes, az másodéves kollégista – D. P.]. Akárhogy is, jó barátok vagyunk: nagyvonalúan eltekintettem a bántástól. Immár majdnem négy évtizede konferenciázunk, bólingozunk, röhögünk és beszélgetünk. Többek között mindarról, ami alább következik.