Író a határon

Születése után 45 évvel jelent meg az első kötete. 47 éves korában, 31 évvel a halála előtt pedig az utolsó jelentős, befejezett műve. (Ha nem számítjuk a nemzetközileg is a legjobbak között számon tartott bridzs-könyvét.) 69 éves korában kapta első kitüntetését. Az iskola a határon-t a megjelenésekor leértékeltek. Két évtizeddel később kultuszmű lett belőle. Akkoriban a korszak legfontosabb regényeként hivatkoztak rá. Valóban nehéz lenne olyan művet említeni, amely mélyebben írja le az egyén beidomítását egy elidegenedett rendbe. Ottlik Aczél György barátja, de a rendszerével szemben és a világ örökös rendjével szemben ellenzékben volt. Az író halála után némelyek felvetették, hogy a regény szövegének jelentős része a fiatalon elhunyt barát, Örley István szövege is lehet.

Ottlik Géza az Iskola a határon megjelenése idején. (Népszabadság, 2004. január 31.)

Régi nemesi családba született bele 1912. május 9-én. Fölmenői között volt apai ágon Rákóczi Ferenc főudvarmestere, anyai ágon a nevezetes Benyovszky Péter, Kossuth Lajos védőügyvédje. Nyüzsögtek a családfáján a magasrangú állami tisztviselők, tábornokok. Nagyapja, id. Ottlik Géza ’48-as nemzetőr, majd országgyűlési képviselő a születése előtt pár hónappal halt meg. Apja, ifj. Ottlik Géza belügyminisztériumi főosztályvezetőként hagyta árván a másfél éves legifj. Ottlik Gézát 1913 végén. Még egy földművelésügyi államtitkár is akadt a nagybátyái között.

Budán, az Attila úton lakott a család. Reformátusok voltak, de Gézát tízéves korában a piarista gimnáziumba íratták be. Csak egy évig járt oda, mert másodikra átíratták a kőszegi Hunyadi Mátyás m. kir. Reáliskolai Nevelőintézetbe, hogy katonai pályán öregbítse a család jó hírét. A jó kedve, amellyel oda ment, hamar elpárolgott.

Trianon után, 1921-ben, amikor az ország honvédelmi lehetőségeit erősen korlátozták, négy reáliskolai nevelőintézetet létesítettek. Az alsóbb osztályok számára Kőszegen és Sopronban, a felsőbb osztályoknak Pécsett és Budapesten. Noha az intézmények neve nem utalt a katonai jellegre, de ezek az intézmények a hivatásos tisztek képzésére szolgáltak. A kőszegi iskola a botanikai ritkaságokban bővelkedő parkjáról volt híres, de ez diákjainak helyzetét és közérzetét nemigen befolyásolta.

Az intézet 1922/23-as értesítőjében ezt olvassuk: „A növendékek magaviselete és magatartása kifogástalan. Növendékeink készséggel és örömmel vetik magukat alá az internátusi rendnek. Büszkék arra, hogy növendékeink. Az iskolát meleg otthonuknak tekintik, szívesen és örömmel vonulnak be bajtársaik közé.”

A Kőszegi Hunyadi Mátyás m. kir. Reáliskolai Nevelőintézet 1924-1925. évi értesítőjének címlapja

Ebben az értesítőben találjuk Ottlik évfolyamának, a harmadik évfolyamnak a névsorát. Ottlik internátusi összeredménye „igen jó”, a „középiskolai rend szerinti” eredménye elégséges. Az első nyilván a katonai tárgyakra, a második a közismereti tárgyakra vonatkozik. A regénybeli Medve Gábor modellje, Örley István internátusi összeredménye igen jó, a középiskolai rend szerinti jó.

Szerepel még a 84 fős névsorban Mistéth Endre (a regénybeli Bónis Feri), aki a világháború utáni első fővárosi hidakat tervezte, és újjáépítési miniszterként tevékenykedett, amíg a Magyar Közösség perben el nem ítélték.

1926-ban végzett Ottlik évfolyama a kőszegi, alsóbb osztályokkal. Ekkor végződik a nyári szünetre vivő hajóúttal a regény.

Ottlik Géza 1927-ben. (Népszabadság, 2004. január 31.)

Ottlik elvégezte a fővárosi reáliskolai nevelőintézetben a felső négy osztályt. 1930-ban jó eredménnyel leérettségizett (A Bocskai István Magyar Királyi Reáliskola értesítője 1929/1930). Leszerelt és beíratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakára, ahol végbizonyítványt is szerzett. Matematikus diplomával vonult be a magyar irodalomba, miként hódoló híve, Esterházy Péter.

Ottlik első írása Tormay Cecile lapjában, a Napkelet 1931/5. számában jelent meg. A Napkeletben ezután több írást is publikált.

1933-tól már sűrűn emlegetik kiváló bridzsversenyzőként a Magyar Bridge-ben pl. és másutt: „A Bajnokság egyik igen szép és nagyon szellemes lejátszását mutatjuk itt be. Ottlík Géza, a kitűnő BEAC képzett, szimpatikus tagja, aki remek bridge-játszmálról ismert, volt a felvevő játékos.” (Hétfői Napló, 1937. november 22.) Az író bridzs-körökben a játék megújítójaként ismert.

Fiatalkori, általa később okkal gyengének minősített írásainál többet mond róla az a tanulmány, amelyet a magyar rádiózásról írt Bethlen István folyóiratába, a Magyar Szemlébe (1935. 25. kötet) : „Európa felé indultunk, ősi szándékkal, tíz századdal ezelőtt s azóta veszteglünk utunknak ezen az állomásán, állandó ideiglenességben. Vándorlásunk eredeti iránya feledésbe ment, túlméretezett szerepigényeinkkel azonban nem számoltunk le és várunk megrekedten. /…/ Az esély, talán az egyetlen, roppant intellektuális üzemmé alakulnunk. /…/ Európa várandós, az erőszak kurzusa lejárt... Tervünk európai, mint ahogy a kultúra okszerűen európai, lándzsát kell törnünk mellette s a humanizmus mellett, amely célszerűen magyar program. /…/ Hogy a humanista terv ma ábrándnak hangzik, ezt nyilván a ’írástudók árulása’ magyarázza. A politika és újságírás három évtized alatt végkép eljátszotta a szellem hitelét. /…/ Az üres irredentánál többre van szükség, árut adjunk, magyarságunk tartalmát és velejét, kultúránkat.” Ottlik amellett érvel, hogy a kultúrának, az irodalomnak kell dominálnia a rádió műsorát. Ezt Gömbös Gyula kormányzásának éveiben, Hitler hatalomra jutása után két évvel írta.

1939-től rendszeresen közli írásait a Nyugat, majd a helyébe lépő Magyar Csillag.

A világháborús években kialakult baráti társaságról emlékezik meg Vas István az Aczél György hetvenedik születésnapjára írott versében (Élet és Irodalom, 1987. szeptember 4.):

„És emlékszel-e még, mikor annyira összeverődtünk / Razziamentes menhelyemen, a Café Biarritzban? / Innen Rónay, Örley, Ottlik, amonnan a másik / Miklós jött te veled s közös asztalhoz telepedve / Fontolgattuk, a téboly után mi jöhet, vagyis inkább / Ottlik, Rónay, Örley új irodalmi aranykor / Tündér képét lelkesen írta a füstkarikába. / Közben az ábrándot hallgatva ti ketten az elmúlt / És a közelgő vészektől némán, komor arccal / Ültetek ott köztünk…”

(A „másik” Miklós Kun Miklós pszichiáter volt.) Ekkortól datálódik tehát Ottlik és Aczél baráti kapcsolata. Azokból az időkből, amikor még senki sem sejtette, hogy majdan Aczélnak hatalom lesz a kezében. Örleyt Ottlik Medve Gáborként örökítette meg az irodalmi utókor számára, Rónay pedig az Iskola a határon legértőbb recenzense lesz.

A jelek azt mutatják, hogy Ottlik ekkor nem a pesszimisták közé tartozott, és hitte, hogy eljő a világégés után az új európai humanizmus korszaka. Főművében ennek az optimizmusnak már nem lesz nyoma.

1944 kora tavaszán kezdi közölni folytatásokban a Magyar Csillag a Hajnali háztetők című kisregényét. A folyóirat április 1-re dátumozott számában még azt olvassuk, hogy „folyt. köv.”, de nem következett a folytatás, mert a német megszállással véget ért a Magyar Csillag története.

A vészkorszakban légoltalmi szolgálatot látott el, és ennek lehetőségeivel élve menttette az üldözötteket. Vas István Aczél György mellett neki köszönhette az életét. Ottlik élete végefelé, 1989-ben meg is kapta a Jad Vasem Világ igaza kitüntetést.

A világháború után készen állt rá, hogy részt vegyen a magyar szellemi élet megújításában. Úgy, ahogy a Café Biaritz optimistáinak egyikeként elgondolta. Rögvest a Magyar Pen Club titkára lett. Dramaturgként dolgozott a Magyar Rádióban. Íróként és fordítóként igyekezett meghonosítani a magyar hangjátékot. Úgy, ahogy a Magyar Szemlében annak idején megírta. Az elmúlt negyedszázad magyar irodalmáról tartott előadásokat a rádióban.

Ottlik Géza 1947-ben. (Népszabadság, 2004. január 31.)

Régóta készült rá, hogy kőszegi éveinek, a „cögerájnak” az élményanyagából könyvet ír. Hosszabb ideig Rómában tartózkodott, és ott írta meg a regény első változatát Továbbélők címmel. Ebben természetesen nincs benne az Iskola a határon első része előtti „prológus”, hiszen az majd 1957-ben játszódik. Nincsenek benne a Medve Gábor által örökül hagyott szövegek sem. A terjedelme töredéke az Iskola a határonénak.

A Továbbélőket leadta a Franklin kiadónak 1948-ban. Mindkét lektor, Schöpflin Aladár és Czibor János is kedvező véleményt írt róla, és feltétlenül kiadásra ajánlotta 1949-ben. Schöpflin azt írja: „A mostanában megjelent magyar regények között alig találok egyet is, amely annyira megfelelne a korszerű kívánalmaknak is. (Holmi, 1995/10.) Schöpflin – 1949 tavaszán - úgy beszél a regényről, mint ami „még nincs befejezve”.

Ottlik a kéziratot visszavonta. Kérdés, hogy ez pontosan mit jelentett. Hiszen a befejezetlen regényen még mindenképpen dolgozni kellett. Ugyanakkor érezhette azt is, hogy a kiadás esélye megszűnt a kommunista teljhatalom kibontakozása és intézményesülése után. Ez a folyamat nem sokkal a kedvező lektori vélemények megszületése után, a „népfrontos választásokkal” 1949 májusában lezárult. Ottlik számára az íróként való jelenlét lehetősége valóban megszűnt.

1948-ban 67 katasztrális hold földet örökölt. Ezt fölajánlotta a termelőszövetkezetnek. 53 hold földet elfogadtak, 14 hold a nyakán maradt. Adót kellett fizetnie utána, és 1952-ben még kuláknak is nyilvánították. Csak a Magyar Írószövetség mentette meg a kitelepítéstől.

1949 és 1956 között kizárólag fordítóként emlegetik. Egyetlen rossz szót sem írnak róla, semmilyen nyilvános bírálatban nem részesül, csak éppen íróként nem létezhet. Fordítóként annál inkább. Angolból, németből, hollandból fordít, nagy műfordítói életművet alapoz meg és hagy hátra. Fordításai sűrűn jelennek meg könyvben és színpadon, s gyakorta méltatják őket a lapokban. Többek között Dickens, G.B. Shaw, Gottfried Keller, Eugene O’Neil, Hemingway, Osborn műveit fordítja.

1957-ben, pontosabban 1957-re datálva, de igazából 1958 elején megjelenik első kötete, a Hajnali háztetők. A címadó kisregény a kötet harmadát tette ki, a többi írás jórészt még 1949 előttről való.

Czibor János így üdvözli a kötetet: „A KRITIKUS FELSÓHAJT. Sikerült megérnie még az aggkoron innen, hogy megjelenjen Ottlik Géza első, műfajára nézve novellás kötete. Húsz éve lassan, hogy Ottlik magyar író — már az első írásai feljogosították, hogy ilyen egyszerűen, jelzők nélkül viselje ezt a címet —, de könyvekkel előállni nem sietett túlságosan. (Siettek helyette mások, akiknek sürgős volt.) Késedelmét belső okok is magyarázzák egyébként. Novellái támogatják a gyanút, hogy ő jobb szeretné csak szemlélni a világot, mint megírni, mert eleve elégedetlen minden megformálással, ábrázolással, kifejezéssel, arról nem is szólva, hogy nem írni mennyivel jobb, mint írni.” (Esti Hírlap, 1958. február 16.) Czibor vélekedését igazolta Ottlik pályája.

Az ekkor megjelent Hajnali háztetők nem azonos azzal, amelynek a közlése 1944 tavaszán megszakadt. Így is datálja az író: „(1943;1957)”.

Ebben is az író festővé tett alteregója, Bébé a narrátor, mint az Iskola a határon-ban. A másik férfi szereplő, Halász Péter, Bébé gyerekkori barátja is szerepel mindkét regényben. A cőgeráj sem hiányzik belőle. Az életvilága, a problémavilága azonban egészen más, mint az író főművének. Az ábrázolás nehézségeivel, majdnem lehetetlenségével megkínlódó, önmagát menedzselni nem tudó, mindenről lemaradó, a művészet feladásának határán élő művész áll szemben a politikai pálfordulásaival, sematikus giccseivel sikert arató, minden nőt elhappoló életművésszel, aki a nőkkel együtt kisodródik a magyar világból.

A kritikusok többsége a mű megformálását, az író művészi képességeit, ábrázoló erejét elismerte, „anarchisztikus”, „individualista” filozófiáját elítélte. Lásd például Kemény György kritikáját a Népszabadságban (1958. június 6.)

Kész csoda, hogy ennek ellenére két évvel később megjelenhetett az Iskola a határon.

A Hajnali háztetők filmváltozata. Bébé: Cserhalmi György, Halász: Andorrai Péter, Alisz, a prostituált: Dér Denissa. (Film, Színház, Muzsika, 1987. április 11.)

Az Iskola a határon „prológusában”, az első rész elé írt, címében Ottlik életének alapvető tényezőjét „az elbeszélés nehézségeit” rögzítő szövegben benne van mindaz, ami a Továbbélők kudarca után a regény megírását lehetővé tette. Az író alteregója, a narrátor Bébé, a festő mellett a Lukács-fürdőben1957 nyarán megjelenik Szeredy, aki úgy tudott elmesélni valamit, hogy „a zűrzavarból egyszerre rend támadt, a dolgok formát kaptak, s az élet érthetetlensége érthetővé vált”. Feltárulnak a kőszegi iskola legfontosabb „továbbélői” „továbbéletének” fontos pontjai, az 1944-es ellenállás és Szeredy onnan eredő szerelmének végső beteljesedése. Értesülünk a regény legfontosabb szereplőjének, az Örley Istvánról mintázott Medve Gábornak a haláláról és az iskola életéről szóló, Bébére hagyományozott kéziratáról, amit Bébének ezután „csak” pontosítania, helyesbítenie, kiegészítenie, a saját életélményeivel szembesítenie és – főleg – értelmeznie kell. A legfontosabb azonban a katonaiskolai személyiségpusztítás eredménytelenségének, „kontraproduktív” hatásának rögzítése az elbeszélő és társa esetében: „Nem erkölcsi emelkedettségből gyűlöltük a hamisságot és hazugságot, hanem szinte testileg, az idegrendszerünk visszafojthatatlanul undorodott tőle; de ha szebben hangzik, azt is mondhatnám, hogy mégiscsak egy erkölcsi magaslatféle volt az a végső menedék, ahová visszaszorított minket a neveltetésünk… Akivel ezt meg akarnám értetni, annak végig kellene élnie velünk együtt tízéves korunktól fogva az egész katonaiskolai életünket.” A prológusban nem esett szó arról, hogy „Bébé”, az író is, és „Medve”, Örley is mentette az üldözötteket a vészkorszakban.

A „sok nehéz tudás”, a „világ keserű ismerete” adja meg az iskolából való felszabadulás után az erkölcsi szilárdságot az egyénnek, ha ennek alapja a személyisége mélyebb rétegeiben megvan. És nem csak az erkölcsi szilárdságot, de a szabadságot is! A regény értői és az író hívei soha nem ütköztek meg azon, hogy Bébé 1957 nyarán a letiport országban mélységesen szabadnak érzi magát a Lukács fürdő lépcsején lépkedve.

A személyiségpusztítás csak a tömegre vonatkozhat végzetesen, de nem az egyénre, aki képessé válik az ellenállásra – 1944-ben is – és a folyamat leírására is. Utólag.

A határmenti katonaiskolában eltöltött három évben az ellenállás annyira lehetetlen volt, hogy nem is volt mi ellen: „itt nem volt összeesküvés. De ha lett volna, akkor sem volt ki ellen, mi ellen. Legfeljebb a világ belső szerkezete és emberi mivoltunk végső természete ellen. Mintha a halak így szólnának a tenger mélyén: Ne hagyjuk ezt, hogy a világ cseppfolyós, és hogy mi halak vagyunk benne, hanem fogjunk össze, és legyünk emlős állatok…”

A regény törzse annak a részletes, sok-sok epizóddal megerősített leírása, ahogy a megaláztatás elviselése és a megalázás gyakorlása, az erőszaknak való kitettség és az erőszak alkalmazása, a hierarchia elfogadása és az abban való felfelé törekvés – a világ rendjének elfogadása belsővé válik. Azokban is, akik majd kiszabadulnak ebből a rendből a magányos ellenállás szabadságába, 1944-ben, 1957-ben.

A katonaiskola rendje, a világ rendje egyszerre tökéletesen kiszámítható és kiszámíthatatlan. „A büntetéseket vaktában kaptuk, hol az egyikünk, hol a másikunk, mindenféle apróságért, amilyent százat követtünk el napjában valamennyien. A követelményeket úgy szabták meg, hogy soha senki ne lehessen ártatlan. Mindnyájan tudtuk ezt, és nagyjából beletörődtünk.” Nem lehet szabályszegéssel lázadni, hiszen a szabályszegés elkerülhetetlen is, mindennapi gyakorlat is, és része a világ rendjének.

Saját magáért mindenki annyit tehet, amennyit a gyengébb sorstársai ellen tesz. Az iskolások körében a felsőbb osztályból lebukott Merényi gyakorolja a teljhatalmat, és a hatalmából a hozzá való közelség függvényében részesülnek a többiek. Nekik jut a jobb és a több mindenből. Zsíroskenyérből, másoktól elvett cipőből, másoknak hazulról küldött élelemből stb. Az ő embertelen önkényük biztosította számukra az emberhez méltó életet: „ők, Merényivel öten-hatan, tulajdonképpen egészen más világban éltek, mint mi, s másképp: szabadon, kedvük szerint, emberhez méltóan.”

Merényi ráordít Kalugyerszkyre, aki egy otthoni zsírral teli üveg ügyében Merényiékkel szemben a károsult (az unokatestvére) oldalára állt: „Le a kezed!” Kalugyerszky leeresztette a kezét, kapta és tűrte a pofonokat. „Néznünk kellett őket, mert mindnyájunknak szólt ez, és senki nem merte megtenni, hogy a könyvébe temetkezzen, érdektelenséget mutasson. Nem volt kellemes, mert Kalugyerszky végül is nem volt akárki. Csak most, szemünk láttára bukott le közénk, az átlagsorba, okulásunkra. Okultunk: ködösen még azt is értettem, hogy haragudni kell rá.” Mármint Kalugyerszkyre.

Az önkény ellen fellépési lehetőség nem létezett. Azon diákok ellen sem, akik fölött az oktatók és kiképzők teljhatalommal rendelkeztek. A panasz rovat a kihallgatási naplóban évtizedeken át üresen futott. Egyetlen lázadó jutott el odáig, hogy bepanaszolja Merényiéket. Öttevényi beíratta magát a panaszkönyvbe. „Senki sem kockáztatott meg véleményt, megjegyzést”. Szeredy sem. Bébé sem. Nem volt szabad szóba állni sem a panasztevővel. Merényi megtiltotta. Kihallgatásokat rendeztek, ahol a diákoknak Öttevényi állításait cáfolni, az ő kilövését célzó ellenvádakat megerősíteni kellett. Mindenki megértette, mit kell vallania. Bébé is. Világossá vált, hogy „Öttevényit saját bajtársai vetették ki maguk közül. Hiába próbált mások befeketítésével elébevágni ennek, a közfelháborodás elsöpörte.” Öttevényit nem csak a katonaiskolából rúgták ki, de legalább egy évre kizárták az ország össze középiskolájából.

A másik lázadási kísérlet Medve Gáboré volt, aki megszökött az iskolából, céltalanul kószált. Elfogása után anyja kivette volna az iskolából, de maradt.

„Medvét mindenki rugdosta.” Bébé is. „Inkább csak megszokásból, azt hiszem. Sűrű, sokféle, árnyalatos rúgásainkkal sok mindent ki tudtunk fejezni.”

Bébé szabadságra alkalmas, az egyéniségpusztítással szemben ellenálló lénye a katonaiskolába való bevonulás első hetei után lesüllyedt személyiségének láthatatlan rétegeibe: „Én sem voltam már önmagam. Nem álltam egyébből, mint szakadatlan szűkölésből és görcsös figyelemből, hogy megértsem, mivé kell válnom, mit kívánnak tőlem.”

Amikor Schulze, a katonaiskola rendjét a legkövetkezetesebben képviselő, a személyiség megtörésében legeredményesebb tiszthelyettes komiszul és igazságtalanul bánt az egyik növendékkel, Bébé tisztán látta, hogy az eljárás igazságtalan volt, mégis Schulzénak adott igazat, aki „csak azt tette, amit tennie kellett”. Egy idő után azt is megértette, hogy „senki sem számításból hízeleg” Schulzénak, „hanem tiszta szívből. A hatalma őszinte, áhitatos tiszteletéből”.

Bébé is beállt azok közé, akik igyekeztek ajándékokkal megnyerni a Merényiék köréhez tartozók rokonszenvét. Azon töpreng, hogy nem kellett volna fél másodpercig haboznia, mielőtt odaadja azt darab sárga papírt, amit elkívánt tőle a Merényihez valamelyest közelálló Szabó Gerzson. Medve miatt, aki rosszallotta, hogy a sárga papírral kedveskedett Szabónak, már nem tudott „olyan őszintén udvarolni Szabónak”, és ezért is Medvére haragudott.

Merényiék végül le- és kibuktak. A legszabálykövetőbb, legvallásosabb, leglányosabb és legvonzóbb fiú, Tóth Tibor, a nagyhatalmú iskolai pap, a Monsignore bizalmasa egy regényre való rémtörténetet mesélt róluk a Monsignorénak négy napon át. Ők ketten fabrikálták a vádsorozatot Merényiék ellen. Ezúttal az igazságot kívánták hallani a kihallgatott tanulóktól: Merényiék erőszakoskodtak, raboltak, verekedtek, rosszul tanultak stb.

Megszabadultak Merényiéktől, de Tóth Tibortól elhúzódott mindenki. Nem beszéltek az ügyről: „Szégyelltük, mert hazug, hamis dolog volt. Zavarba hozott bennünket, mert az eredménye mégis az igazsághoz hasonlított.” Csak éppen ugyanolyan szellemű és technikájú eljárásban rúgták ki Merényiéket, mint Öttevényit. A rejtett igazság, amiről senki sem beszélt, az volt, hogy Merényiéket nem azért csapták ki, amit valóban tettek, és amire hivatkoztak, hanem azért, mert „természetellenes nemi visszaéléssel” vádolták őket hallgatólagosan. Nyilván Tóth Tibor jött rá, hogy ez a hamis vád vezet az igazság felé.

A regény nincs keretbe foglalva. Nem térünk vissza a jelenbe. A határszéli iskolából szabaduló barátokat a szabadságba vivő hajón végződik a történet 1926-ban.

Rózsa János szívesen megfilmesítette volna az Iskola a határon-t (Filmvilág, 1974/5.), de sohasem lett a regényből film. Egyetlen színpadi előadásáról tudunk. A Vajdaságban adta elő a regény színpadi változatát a Zentai Magyar Kamaraszínház.

Ottlik Géza dolgozószobája. (Magyar Hírlap, 2012. május 24.)

Az Iskola a határon-t úgy harangozták be és úgy hirdették, mint amely leleplezi a fasizmusra nevelő ellenforradalmi rendszert. Amely megvilágítja a jelen olvasói számára, hogy miként nevelték fasisztává a magyar társadalom jelentős részét, kiváltképp a hadseregét. Néhány recenzió ezt a vonalat követte, s ennek mentén egyértelműen üdvözölte a regényt. Például: „És ha elolvastuk a könyvet, nemcsak a katonai iskolára gondolunk, hanem az egész ellenforradalmi rendszerre. A határmenti iskola csak egyetlen része, intézménye ennek az egészében bűzhödt, életmérgező légkörnek, rendszernek. A rész jellemző az egészre.” (nagy z.) (Észak-Magyarország, 1960. január 27.)

A Zalai Hírlap (1959. november 18.) recenzense megállapította, hogy „a kadétiskola komor, baljós épülete a húszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma.”

Kéry László az Élet és Irodalomban (1959. december 4.) nyomatékkal le is szögezi, hogy „a burzsoá iskola és a porosz-osztrák mintájú kaszárnya” borzalmainak leírásában nincs „semmiféle absztraháló merevítés”, „semmiféle allegória”. A szerző tehát nem vetíthette át az ellenforradalmi rendszer iskolájának rendjét más korokra. Kéry méltatja az író rendkívül gazdag és a legárnyaltabb ábrázolásra is alkalmas írói eszköztárát, viszont kifogásolja, hogy a szereplők jelenéről nem tudunk meg semmi fontosan. A múlt negatív ábrázolása mellől hiányzik a jelen ellenpontja.

A Magyar Nemzetben (1960. január 26.) (r.p.), nyilván Ruffy Péter éppenséggel nem hiányolta a főszereplők jelenének a megjelenítését, hanem sokallotta. „Kevesebb több lett volna.” Amit Szeredy iskola utáni életéről megtudunk, „csak akasztja” a „tiszta mondanivaló” kibontakozását. Ruffy szerint is kizárólag az ellenforradalmi korszakról szól, mégpedig kiválóan a regény, s a szocializmus megadja azt a távlatot, amelyből a múltra jól rá lehet látni anélkül, hogy a jelenről szólni kellene.

Bokor László a Népszabadságban (1960. június 14.) éppen azt hányja a szerző szemére, hogy túl szűkre szabja leírása érvényességét: „a lélektani ábrázolás fénycsóvája nagyon is keskeny, a növendékekkel érintkező tisztek világa, s a horthysta drill társadalmi és világnézeti eredői kívül maradnak az ábrázoláson”. A központi pártlap recenzense nem vonja le, talán szándékosan nem kívánja levonni azt a következtetést, hogy horthysta „specifikáció” hiánya éppenséggel kitágítja az ábrázolás érvényességét a horthyzmuson túlra.

A legmélyebb és a regényt legmagasabbra emelő kritikát Rónay György írja a Vigilia 1960/1. számában. Számára egyértelmű a mű mondandójának örök idejű érvénye: „Az iskola a határon az írónak ilyen önmagába hatolása, a felszín kihűlt képei alá, az emlékezés még forró mélyrétegeibe — a legmélyebb és legkollektívebb magányba, abba a közös őstalajba, ahonnét alakjai kinőnek, amelyben kiformálódnak. Az örök jelenként bennünk élő múltba — s ezért kezdődik a regény, mielőtt valóban elkezdődnék, a jelennel: a Lukács fürdőbeli beszélgetéssel, s ezért köti az elbeszélést időnkint egy-egy szál ahhoz, ami majd a diákkornál később lesz ugyan, de már megvolt — s amit valaminő titkos módon mind meghatároz az, ami az ősvilágban történt.” Rónay „napjaink egyik legjelentősebb (és legművészibben megírt)” regényének tartja a művet.

Határ Győző az (akkor) Londonban megjelenő Irodalmi Újságban (1960. február 15.) „Egy uncia remekmű” címmel ír a regényről. Azt taglalja, miként igyekezhet egy nagy tehetség „igényes maradni anélkül, hogy kíhívja a párt vétóját”. Úgy, hogy olyan tárgyat választ, amelyről a párt sem vélekedik másképp, mint ő. A húszas évek kadétiskolája ilyen. „…egy szuverén tehetségnek egy mestercsellel sikerül átverekednie magát a labdával az ellenfél csatársorán. /…/ Az olvasó reakciója világos volt: napok alatt elkelt az egész első kiadás. Az irodalom finánca zavarodottan forgatta a könyvet és nem tudta, hova tenni. Az csak természetes, hogy a szélsőbaloldal is, a szélsőjobb is Ottlik regényét a ’Horthy-korszak leleplezésének’ könyvelte el, persze ellenkező előjellel. Különös és sajnálatos egy húron pendülése azoknak, akik tíz-tizenöt éve a Nyugat biztos sáncai mögül ,jobban tudják’ s azoknak, akik a Kelet biztos sáncai mögött ítélnek elevenek és holtak fölött.” Határ Győző a regény érvényességét a legszélesebben határozza meg, túlemeli a diktatúrák és autokráciák körén is. Mondván: „Ilyen tiszti előképzők valószínűleg éppúgy akadnak mindmáig a hétszerszent Szovjetunióban, mint Amerikában, Angliában csak úgy, mint Spanyolországban.” Csak hát ezt Angliában probléma nélkül ki lehet nyomtatni.

A regény érdemi ideológiai bírálata azzal kezdődött, hogy Hermann István a dekadens-egzisztencialista irodalomról írott cikkében negatív példaként említette Ottlik művét: „…mai prózánk egyes alkotásait időnként éppen az teszi provinciálissá, hogy történetileg jelentéktelen alakokat ábrázolnak belülről, írói azonosulással. A történetileg jelentős figurák pedig legfeljebb ha a perifériára szorulnak. Ez a szemléletmód ezeket az alkotásokat menthetetlenül provinciálissá teszi. Ennek, mint láttuk, nem mond ellent az, hogy a nyugati modernisztikus irányzatokat időnként szolgailag másolják. (Gondoljunk például arra, hogy az Iskola a határon tematikailag és szemléletmódjában mennyit vesz át Musil első regényéből.) A provinciális tematika, a rétegszemléletmód részben az egzisztencianélküliség közös a gyökerei miatt, részben pedig a provincializmust palástolandó, kapcsolódik össze a legagyafúrtabb szerkesztési módszerekkel. Amikor az író maga is érzi problémájának szűkösségét, akkor igyekszik ezt a szűkösséget a modern nihilisztikus és anarchisztikus tendenciákból kinövő szerkezeti körmönfontsággal eltüntetni.” (Élet és Irodalom, 1960. június 17.)

Hermann Musil Törless iskolaévei című művére utal, amelyről Ottlik azt nyilatkozta, hogy az Iskola a határon megjelenése előtt nem is ismerte. (Élet és Irodalom, 1969. március 15.) (Ezt a regényt 1965-ben adták ki először magyarul. Ottlik persze eredetiben is olvashatta volna, ha eszébe jut és hozzáfér, de elhihetjük, hogy ez nem történt meg.)

Nagy Péter vitába szállt Hermann-nal: „Nem lehet Ottlikot egyszerűen Robert Musil utánzásával meggyanúsítani. Az Iskola a határon minden sora, alakja bizonyítja, mennyire közvetlen élménye, elsőrendű mondanivalója mindez írójának. Ha van az Iskola a határon és a Törless között összefüggés — mint ahogy kétségtelenül van —, ez a közép-európai ember, elsősorban a monarchiában éltek közös élménye, s nem véletlen, hogy mindketten — Musil előrevetítve, Ottlik utólagos tanulságaként — a K. u. K. szellemű katonaiskolában a fasizmus előiskoláját pillantják meg. Itt a hasonlóságokat és különbségeket érdemes és kell elemezni, de nem szabad egy fölényes mellékmondat gyanúsításával megelégedni.” (Élet és Irodalom, 1960. augusztus 5.)

Kéry László Hermannhoz csatlakozva a saját kritikájával is vitába száll és önkritikát gyakorol: „Ottlik regényének — s persze nemcsak az övének — az a téves megítélése, amely kritikánkban kezdettől fogva tapasztalható volt, tovább tart. /…/ A probléma helyes felvetése hiányzik abból a kritikából is, amely e sorok írójának tollából… jelent meg. Ez a cikk is úgy nyúl Ottlik könyvéhez, mint a magyarországi prefasizmus egy jóllehet szűk térre szorított, de azért mélyreható kritikai ábrázolásához. Ennek a megítélésnek helytelenségére legelőször maga a szerző, Ottlik Géza hívta föl figyelmemet. Megjegyzésének lényege az volt, hogy könyvét félreértettem, mondanivalójának egyetemességét egyoldalúan értelmeztem, leszűkítettem. Mivel nem zárom ki soha azt a lehetőséget, hogy szerző és kritikus vitájában a szerzőnek is lehet igaza, újra elővettem Ottlik könyvét. S megdöbbentem azon, mekkorát tévedtem, mennyire félreolvastam a regényt. /…/ Kétségtelen. Van ennek a könyvnek leleplező jellege. De elsősorban nem azt leplezi le, amire a kritikusok a figyelmet ráirányították. Ottlik nem azt akarja mondani: nézzétek, ilyen a fasizmus, ilyen elvetemült, ilyen eszeveszett, ilyen életellenes, hanem azt akarja mondani: nézzétek, ilyen az élet, ilyen kegyetlen, ilyen aljas, ilyen elnyomó — és ilyen röhögnivaló. Csak úgy lehet elviselni, ha az ember magánosan, egy-két társával szövetkezve ellenállást szervez az élet, a társadalom intézményei ellen, igyekszik hozzászokni komiszságukhoz, s egy idő múlva a szkeptikus fölényesség, a keserű humor magaslatáról tekint le rájuk.” (Élet és Irodalom, 1960. augusztus 12.)

Kétségtelen, Kéry második olvasata sokkal inkább megfelel a regény lényegének.

Hermann István a vitazárójában tovább mélyíti a regény kritikáját, és megjegyzi, hogy Ottlik nihilizmusa „kiegészül egyfajta sajnálattal és nosztalgiával is a dzsentri hősök iránt” és még ráadásul cinizmussal is társul. (Élet és Irodalom, 1960. szeptember 23.)

Koczkás Sándor annyiban pontosítja Hermann megállapítását, hogy Ottliknál „a múlttal való leszámolást… nem a régi világhoz vonzódó nosztalgia akadályozza — mint indító cikkében Hermann István állította —, hanem sokkal inkább az író jellegzetesen egzisztencialista életfilozófiája.” (Élet és Irodalom, 1960. november 4.)

Végül Köpeczi Béla a magyar irodalom egzisztencialista jelenségeiről szóló írásában eljut ugyanahhoz a konklúzióhoz, mint Határ Győző, csak persze nem méltatólag, hanem elmarasztalólag: „Példaként szeretném megemlíteni Ottlik Géza: Iskola a határon című regényét, amely a Horthy-rendszer egyik katonaiskolájának művészi képét adja, de amely ezt a képet általánosítja és lényegében minden társadalomra kiterjeszti.” (Élet és Irodalom, 1961. május 5.)

Miközben a regényre pillanatok alatt lecsaptak a francia, lengyel, német és olasz kiadók, Magyarországon csak 1968-ban jelent meg a második kiadás, kilenc évvel azután, hogy az első villámgyorsan elfogyott.

Lengyel Péter még ezt írta a Mozgó Világ 1976/1. számában: „A magyar szellemi életnek azt a fényűzését, hogy nem tudott mit kezdeni Ottlik Gézával, még sokat fogják magyarázni. Az Iskola a határon megjelenése óta máig tizenhét év telt el; ennyi nem volt elég úgyszólván arra sem, hogy a létezése észrevétessen, hatása érezhető legyen.” Pedig az utolsó harminc év „legjobb és legfontosabb magyar regénye az Iskola. A legnagyobb dolog, ami ez alatt a harminc év alatt a magyar prózában történt: Ottlik.”

Négy lapszámmal később Takács József is megállapította, hogy az Iskola a határon az utóbbi harminc év legfontosabb regénye. (Mozgó Világ, 1976/5.)

A kolozsvári Utunk 1977. december 9-i számában Vári Attila említi, hogy Ottlik neve „alig ismert a hazai olvasó előtt, pedig szerintem a magyar próza egyik csúcsa az ISKOLA A HATÁRON.”

Ekkor, az 1970-es évek végefelé vált a mű egy nemzedék kultuszregényévé. Akkor, amikor az irodalmi élet 1956 utáni pacifikálása elévült. Felnőtt az a nemzedék, amely számára a múlt és a jelen társadalmi rendjeit átfogó, az alapokig hatoló társadalomkritika természetessé lett, és a (kultúr)politika, vagyis a hatalom már nem volt abban a helyzetben, hogy ezt a kritikai hullámot föltartóztassa.

Esterházy Péter, Lengyel Péter, Balassa Péter voltak a kialakuló Ottlik-kultusz főpapjai, az első és a második nyilvánosság közötti falat áttörni próbáló eredeti Mozgó Világ volt a kultusz első számú otthona.

Az író előtti hódolat a hetvenedik születésnapon ért a csúcspontra. A Mozgó Világ 1982/5. számában huszonnyolc jeles tollforgató köszöntötte az írót. A huszonnyolcadik Esterházy Péter volt, aki az Ottlik-kultusznak nem is egyszerű papja, hanem szerzeteseként 1981. december 10-től 1982. március 15-ig 250 óra alatt egy 57x77-es rajzlapra lemásolta az Iskola a határon teljes szövegét.

Mozgó Világ, 1982/5.

Ottlik hatvanas évei végéig semmilyen díjat nem kapott. 1981-ben, az Iskola a határon megjelenése után több mint húsz évvel ítélték oda neki a József Attila-díjat, és négy évvel később lett Kossuth-díjas.

Az immáron Kossuth-díjas író 1986-ban. (Hévíz, 2012/3.)

Ottlik Géza 1990. október 9-én, életének 79. évében meghalt. Már az Iskola a határon megjelenése után ígérte, hogy megírja hőseinek további életét. Írta, írta három évtizeden át, és nem fejezte be. A befejezetlen kézirat szövegét Lengyel Péter gondozta, és 1993-ban Buda címmel megjelentette.

A regény a maga befejezetlen állapotában nem hatott, bár a kiadásakor sokan üdvözölték. Az Iskola a határon és a Hajnali háztetők maradt az a két Ottlik mű, amely tartósan jelen van a magyar szellemi köztudatban.

A Buda okozta csalódás után bukkantak fel az a teória, hogy az Iskola a határon legalább részben nem is Ottlik, hanem Örley István műve. Ezt Kukorelly Endre vetette fel először (Könnyű elakadni, Magyar Narancs, 1993. július 15.)

A fölvetés azon alapult, hogy mivel Ottlik Örley István egyik legközelebbi barátja, kőszegi iskolatársa volt és számos kéziratot hagyott hátra, amelyeket a maga szigorával publikálásra méltatlannak ítélt, Ottlikra is hagyományozhatott kéziratot, s mivel Medve Gábor alakjában Ottlik Örleyt írta meg, az a kéziratköteg, amelyet a regény szerint Medve hagyott Bébére, a valóságban is létezhetett, és abból, tehát Örley Istvántól származhatnak azok a részek, amelyeket a regényben Bébé Medve kézirataként idéz.

Örley István. (Magyar Nemzet, 1994. január 12.)

Ezt a teóriát Mohai V. Lajos vitte tovább. „Az Ottlik-rejtély – Kétkezes regény?” címmel írt cikke a Heti Világgazdaság 1999. március 6-i számában így kezdődik: „Furcsa mendemondák tartják magukat immár évek óta irodalmi körökben. Többen adtak hangot abbéli gyanújuknak, hogy nem Ottlik Géza - vagy legalábbis nem egyedül ő - írta az ötven éve elkészült, de csak negyven éve kiadott s utóbb sokak által valóságos irodalmi fordulatként értékelt regényt, az Iskola a határont. A (társ)szerzőséget illetően természetesen konkrét név és számos bizonyíték is napvilágra került.”

Ehhez képest az Iskola a határon nem készült el a negyvenes évek végén. Ami elkészült, jelentősen különbözött a megjelent változattól. Szó sem esett benne Medvétől kapott kéziratról.

A szerző ígérete ellenére semmilyen bizonyítékkal nem szolgál, csak azzal érvel, hogy az író sem az Iskola a határon előtt, sem az után nem írt ahhoz fogható, annak minőségét megközelítő művet. Ha ez így lenne – lényegében így is van - az sem jelentene többet, mint hogy Ottliknak nem volt több remekműre való anyaga és mondandója. Az Iskola a határon egyáltalán nem attól lett nagy és elismert mű, amit Medve (esetleg Örley) szövegeként idéz benne a szerző. Ráadásul Örleytől sem ismerünk az Iskola a határonhoz mérhető alkotást. Örley megjelent művei, a Farsang és a Flocsek bukása egyáltalán nem ragadt meg az irodalomi köztudatban.

Képes 7 (1990. október 20.)

- hacsa -